…mikor a csend beszél
és mi hallgatunk,
mélyén pár cseppet old
száradt könnyeiből,
a dal,
mi most is elvarázsol;
földbe némul, hangunk,
s a fáradtan suttogó szél
sorsunk kopjafáin
üvölt
mindent elhagyunk...
Toronnyá dagadtak a felhők
Nagy ólmos fehérre
Festik,
Mint végtelen fehér vitorlák,
Az égbe bújt szelet.